A környezetemben élő, a kormánnyal elégedetlen emberek alapjában véve két csoportra oszthatók.

Az egyik részük azt mondja, hogy a jelenlegi hatalom szisztematikusan lerombolta a rendszerváltás során kialakult, szabad, demokratikus, és a korlátlan hatalomgyakorlást lehetetlenné tévő fékek és ellensúlyok rendszerét, s ezzel lényegében felszámolta a demokrácia alapvető intézményeit. Azt is mondják, hogy ezt az átalakulást egy olyan radikális társadalomátalakító politikával támasztotta alá, amelynek kizárólagos célja egy szűk érdekcsoport gazdasági hatalmának megerősítése volt. S, mondják, ennek érdekében keveredtek benne a populista, népszerűséghajhász és a társadalom széles rétegeit nehéz helyzetbe hozó, csak az elit érdekeit szolgáló lépések. E két, látszólag egymással homlokegyenest ellentétes politikai irányt az köti össze szerintük, hogy mindkettő rövidtávú előnyökért az ország jövőjét áldozza fel és hogy a szabadság felszámolásához vezet. Az ilyen ismerőseim egyébként a rendszerváltás utáni Magyarországot minden hibájával együtt is ígéretes helynek szokták tekinteni, a baloldali pártokat pedig minden hibájuk ellenére legitimnek és a másik oldalnál összehasonlíthatatlanul jobbnak, tisztességesebbnek, erkölcsösebbnek gondolják. Ha vannak is köztük, akik a szocialistákat, akik Gyurcsány Ferencet vagy másokat a „demokratikus ellenzékből” nem kedvelnek, a jelenlegi hatalom legyőzését mindenekfelett álló érdeknek tekintik és 2010 óta másról se szeretnek beszélni, mint az összefogás elkerülhetetlenségéről. Az ő nézőpontjukból nézve a jelenlegi hatalom alapvetően antidemokratikus, egyeduralomra törő, s minden, amit csinál, definíció szerint felháborító; a Jobbik pedig egy szélsőjobboldali párt, amelyet valószínűleg legjobb lenne betiltani.

Az ilyen ismerőseim másik része számára a jelenlegi helyzet a rendszerváltás eredendő hibáinak vagy közelmúltbeli válságának az eredménye. A rendszerváltás, mondják, a nyugat rosszul megértett tanulságaira, a neoliberális dogmatizmusra épült, és túlságosan kiszolgáltatta az országot a multiknak. Ezáltal pedig létrehozott egy alapvetően a társadalmi egyenlőtlenségre épülő, mérhetetlenül igazságtalan, egyeseknek minden lehetséges előnyt és nagyfokú szabadságot megadó, az ország bizonyos területeire koncentrálva pedig minden lehetséges hátrányt egymásra halmozó rendszert. Egy olyan rendszert, amely sosem volt egészen szabad, mert a helyi politikában mindig is áttekinthetetlen, korrupt hatalmi viszonyok uralkodtak, gazdaság és politika egészségtelen módon fonódott össze, a helyi társadalom egy pillanatig sem tudta emancipálni magát a helyi hatalmasságok uralma alól. Az oktatás, a szociális ellátások nemhogy csökkentették volna ezeket az igazságtalanságokat, de még növelték is. A pártok kartellbe szerveződve, kicsinyes hatalmi politikai harcokba bonyolódva, érdekcsoportoknak kiszolgáltatva, elefántcsonttoronyba húzódva fecsérelték az időt és az ország erőforrásait, s a jövőt rendre feláldozták a legközelebbi választások megnyerésének. Az értelmiség se volt jobb, mondják: hiába kritizálták a pártokat, valójában ugyanolyan szűk maradt a perspektívájuk, mint azoknak. Az országra mindig Budapestről néztek, absztrakt és életidegen nyelven beszéltek problémákról, más problémákat tabukká tettek, az egyre fokozódó egyenlőtlenségeket bizonyos mértékig történelmi szükségszerűségnek látták, s abban reménykedtek, hogy radikális, neoliberális irányú reformok végén majd a gazdasági növekedés fog orvosolni minden problémát. Legalábbis annyira, amennyire ez egyáltalán elvárható egy világban, amelyben az egyenlőtlenség végülis normális és kiküszöbölhetetlen. Akik így gondolkodnak, azok számára a 2002-2010 közötti időszak bizony súlyos örökség és a 2010 után történteket inkább egy folyamat betetőzőjének, ad absurdum vitt folytatásának tekintik, s nem valaminek, ami szakítás egy pozitív hagyománnyal. Számukra ezért az elsődleges cél nem az összefogás, hanem a jelenleg rendelkezésre állónál jobb, ígéretesebb alternatívák kialakítása.

Nem azt mondom, hogy e két, viszonylag jól elkülöníthető, bár számos ponton egymást átfedő nézetrendszer képviselői egyúttal két világosan elkülönülő csoportot alkotnának. Éppen ellenkezőleg, visszatérő tapasztalatom, hogy emberek, akik egy csomó kérdésben egyetértenek, meglepetésszerűen szoktak szembesülni azzal, hogy a másik egy ponton túl már nem osztja a nézeteiket, s hogy homlokegyenest eltérő politikai következtetésekre jut látszólag nagyon hasonló premisszák alapján. Az ilyen helyzetekből aztán kiadós veszekedések tudnak kialakulni vagy kínos hallgatás következik. Ez különösen akkor feltűnő, amikor valaki olvas egy cikket vagy blogbejegyzést, amin felháborodik vagy éppen ellenkezőleg, okos és pontos helyzetértékelésnek tart, és aztán rá kell döbbennie, hogy azok, akikkel egyetért, mennyire másként reagálnak ugyanarra a gondolatmenetre. Vagyis, bár nem létezik két ilyen csoport, de mindkét nézetrendszer erős azonosulással jár és a más vélemények elutasításával, amelyekre ezért akár élesen elváló politikai mozgalmakat is lehetne alapozni, ha egyébként az emberi viszonyok tényleges összefonódásai nem tennék ezt szinte teljesen reménytelenné.

Számomra az teszi a helyzetet különösen kényelmetlenné, hogy mindkét nézetrendszerben egyaránt sok számomra teljesen magátólértetődő és elfogadható elemet találok és bármikor jó szívvel egyet tudok érteni a hangoztatóikkal. Sőt, sokszor azt sem látom, hogy ezek minden esetben kizárnák egymást, ugyanakkor mindkettőben érzek egy erősen radikális irányba ható tendenciát, s ettől radikalizmustól, be kell vallanom, irtózom.

Miközben ugyanis egyfelől azt gondolom, hogy az ország demokratikus intézményeit alaposan megtépázta az elmúlt négy év és valóban párját ritkító hatalomkoncentrációnak lehetünk szemtanúi, s számos általam mélyen elítélt társadalomátalakító lépés is történt, a jelenlegi viszonyokkal szembeni minden őszinte és határozott kritikám ellenére is zavar, ha valaki a politikai ellenfelét ellenségnek, eredendően illegitimnek látja. Egyúttal képtelen vagyok szabadulni attól az érzéstől, hogy a jelenlegi helyzet valójában több szerencsétlen körülmény összejátszásának eredménye, és hogy a jelenlegi, valóban ijesztő jobboldali hatalmi túlsúly nagyon nagy részt a rendszerváltás után másfél évtizedig domináns baloldal kifáradásának, elhasználódásának, súlyos politikai stratégiai hibáinak a terméke. Az a teljesen bevettnek számító nézet, hogy a jobboldal velejéig gonosz és minden lépése maga is gonosz, olyan idegen tőlem, hogy annak elutasítását akkor is kívánatos hibának tartanám a magam részéről, ha történetesen igaznak is bizonyulna. Úgy gondolom ugyanis, hogy egy szabad és demokratikus társadalom létrejöttéhez olyan polgárokra van szükség, akik hisznek a demokráciában. Aki pedig ellenségnek tartja a politikai ellenfelét, a választókat pedig magatehetetlen tömegnek látja, az elvben talán hisz a demokráciában, csak a gyakorlatban nem. Megértem, ha valaki ezért korlátoltnak gondol, de ettől én még így gondolkodom.

Ugyanígy vagyok a másik nézetrendszerrel is. Mélyen egyetértek azzal, hogy a rendszerváltás után kialakuló egyenlőtlenségek egy része nem csak szörnyen igazságtalan, de valószínűleg elkerülhető is lett volna. Ezért sem tartom például elvileg az ördögtől valónak az iskolaválasztás szabadságának korlátozását és az iskolák államosítását, hiszen az oktatás volt ennek a problémának az egyik kulcsa. Azt is el tudom fogadni, hogy a rendszerváltás utáni politikának súlyos bűnei voltak a korrupciótól a kartellszerű működésen át a szűklátókörűségig és tovább. Túlzónak érzem ugyanakkor a rendszerváltás alapvető elhibázottságára való hivatkozást, és abban sem vagyok biztos, hogy egy demokrácia normális ügymenetének nem része az, hogy időről időre politikai válságok vannak, illetve, hogy ezeket ne lehetne az elrontott dolgok helyrehozatalára használni ahelyett, hogy kivonulnánk és az egészet utasítanánk el, úgy, ahogy van.

S hogy van-e összességében valami válaszom a diktatúra vagy egyenlőtlenség dilemmájára? Természetesen nincs, illetve, ami van, bizonyára kiábrándítónak fog tűnni mindazok számára, akik szerint „valakinek” kéne megoldani jelen problémáinkat: a demokráciát érő kihívásokra szerintem ugyanis nincs más megoldás, mint, hogy az ember igyekezzen szabad, felelős állampolgárként viselkedni. Menjen el szavazni, próbálja a maga lehetőségei között befolyásolni a pártok politikáját, álljon ki ügyekért, amelyek fontosak neki, és közben ne váljon paranoiássá, sem csalódottá. Régi közhely ugyanis, hogy a félelem és az apátia a szabadság legfőbb ellenségei. Az egyenlőtlenséggel szemben sem látok más megoldást, mint, hogy az ember igyekezzen szolidáris lenni embertársaival, mégpedig ne csak szavakban, hanem tettekkel. Rengeteg lehetőség van segíteni, és ha valaki ezekkel elégedetlen, kereshet más lehetőségeket is. A civil szervezetek keretei között és a politikában is. Ha igazságtalan a rendszer, azt csak tevőlegesen változtathatjuk meg. Mert akár diktatúra van, akár demokrácia, rendszer, tetszik, nem tetszik, mindenképpen mi magunk vagyunk. Egyedül mi vagyunk tehát azok, akik a tetteinkkel fenntarthatjuk, de meg is változtathatjuk akár.