A Momentumra szavaztam. A Momentumból kijuttatott a szavazatom Brüsszelbe két erős, okos, intelligens, tenni akaró fiatal nőt. De…

De a szavazófülkében percekig tépelődtem, hogy mi legyen. Ezernyi kérdésem volt magamhoz. Ők segítenek majd az országon, hogy ismét Európához tartozzunk? Képviselnek-e majd engem? Engem, aki egy újlipótvárosi, kisgyermeket nevelő, átlagosan kereső házaspár egyik tagja vagyok.

A sztorim a Momentummal 2017-ben indult. Akkoriban mentem vissza dolgozni, kezdődött a CEU-körüli szervezkedés, ami miatt lelkileg teljesen összeomlottunk, és éppen akkor lett a babámból kisgyermek, ennek minden szépségével és nyűgével. Már a gyerek születése után jelentkeztünk néhány pártba, mert segíteni akartunk, tenni az országért, és persze a gyerekünk jövőjéért. Mivel mindketten politológusok vagyunk, ismerjük a szakpolitikai ügyeket a kerületben, ahol élünk, ezért a Momentum helyi szervezetét is megkerestük. Meg is találtuk. Részt vettünk a jelölti interjúkon és tagjelöltté váltunk.

Ott voltunk az összes taggyűlésen és eseményen. Ezek jellemzően munka után, este kezdődtek, és a levezető elnök mindig tolerálhatatlanul sokat késett, mi meg nem tudtunk a gyerek miatt és a munkánk miatt sem éjszakába nyúlóan maradni egy-egy hétköznap estén, de persze ennek ellenére szívesen fizettük a tagdíjat. Szórólapozással töltöttük a hétvégéinket, teleszórva a 13. kerület kertvárosi részét, közben tolva a kicsinket a kocsijában. Az ő jövőjéért. Én magam, szolnoki születésűként szerettem volna ott is segíteni, elmentünk többször oda, beszéltünk a helyi vezetővel, konzultáltunk, egy barátunk szerette volna Tatán megszervezni az ottani helyi szervezetet, neki is segítettünk. Kiderült, hogy ezt a Momentum vezetősége a hátuk mögötti szervezkedésként élte meg. Szóval jó tagként (?) ezzel gyorsan fel is hagytunk.  

Aztán kiderült, hogy én 30 évesen, Fourey pedig 38 évesen már túl öreg a pártnak. Ezerszer hallottuk, hogy a gyerekesekre nem lehet számítani, hiszen nekik gyerekük van. Persze, a jelenlévők mindig kivételek. És az igazi fiatalok a huszonévesek, sőt a tizenévesek. Ezerszer hallottuk azt, hogy teljesen normális hétköznapokon éjjelbe nyúló üléseket tartani. Hogy ötletekkel tele a padlás. Hogy a bérlakás problémája nem a középosztály, hanem a rászorulók problémája, és így azzal kell foglalkozni, nem azzal, hogy a helyzeten minden társadalmi csoport számára változtassunk. Közben mi is albérletben laktunk (bár volt kiadva saját tulajdonú lakásunk), de macskával és gyerekkel az albérletkeresés minden nyűgét így is ismertük.

Éreztük, hogy nem tudjuk elérni, hogy komolyan vegyenek minket. Ez már egy nagyon picit változott, de azért nem vagyok még ma sem elégedett.

Végül kiléptünk. Persze, ez nem ment egyszerűen, sem lelkileg, sem infrastrukturálisan, de végül sikerült. Akkor kicsit megnyugodtunk és elkönyveltünk, hogy valószínűleg nem vagyunk alkalmasak a politikacsinálásra. Nem tudunk/akarunk éjjelente inni, cigizni, bulizni, és így kimaradunk a legfontosabb megbeszélésekből. És igen, az akkor még csak csendben sétálgató gyerekünk is sokszor velünk volt délutánonként. Mert ez az élet. De nem mondom, hogy így 2 év elteltével nem fájna ugyanúgy ez az egész, mint ahogyan akkor fájt.

Persze, azóta is nagy örömmel köszöntjük a kerületi és országos Momentum-vezetőket és tagokat, ha összefutunk velük az utcán, vagy ha aláírást gyűjtenek. Ahogyan ők is minket. Kölcsönösen gratulálunk egymásnak, amiért épp kell. 

Politológusként, Corvinus alumnaként, újlipótvárosi játszótérre járó szülőként személyesen ismerjük, és a magánéletünkben kedveljük is a Párbeszéd és az LMP több jelöltjét is. Ahogyan a Momentumét. Amikor a szavazófülkében álltam tegnap és a tollam cikázott a Párbeszéd, az LMP és a Momentum között. Örökre belém égett az a papír. Tépelődtem, mit szólna ehhez Gergely, Tímea vagy Bence, ha megtudnák. Aztán végül a Momentumra voksoltam. Ahogyan tették sokan azok közül a hegyvidékiek közül is, akiknek templomba menet általában kifordul a gyomra a CEU-s kitűzőnktől.:)

Mert azt hiszem, a Momentumon kívül nincs más alternatíva, és bármennyire is nehéz beismerni, a Momentum nem engedi a lelkemet.