Tegnap este hallottam először, hogy valami készül az akadémiai kutatóintézetek körül. Körülkérdezgettem, senki sem tudott semmit. Ma pedig már tele van a sajtó vele. Ez gyors volt.

Érdekes, hogy senki sem tudja, mi fog történni. Csak az világos, hogy az MTA-t mint független intézményt meggyengítik, az új miniszter, Palkovics pedig nagyobb szemétdombon lesz úr. De hogy mit is jelent ez pontosan, ma még senki sem tudja. 

Durva és sokat elmond a mai világról, hogy látszólag hirtelen ötlettől vezérelve született a javaslat és az érintetteket csak mintegy mellesleg tájékoztatták. Valamiről. A lényegről azonban nem. Mert amit itt látni kell, hogy az Akadémia nem homogén intézmény, hanem lényegében több, különböző szervezeti struktúra, amelyben a kiérdemesült tudós öregurak, az úgynevezett akadémikusok klubja mellett Magyarország legnagyobb kutatói bázisa működik, fiatalok, középkorúak, idősebbek vegyesen. És a változás, a jelek szerint ez utóbbit fogja érinteni. Valahogy. Csak nem tudni, hogy.

Átveszi őket a minisztérium? Átszervezések lesznek? Leépítések? Esetleg az egyetemekkel összevonják őket? Felszámolják? Lesz kézivezérlés vagy marad valamiféle autonómia? Több lesz a pénz vagy kevesebb? 

A múlt azt sugallja, hogy egészen radikális intézkedések is jöhetnek, de lehet, hogy lassú, elhúzódó, apróbb változások lesznek. Vagy minden marad a régiben. Mindenesetre sok ezer ember számára az egzisztenciális bizonytalanság ideje jöhet el.

Ne legyenek illúzióink, a dolog árt az Akadémiának, a kormánnyal időnként csöndesen perlekedő agg intézménynek, amelynek vezetője szokatlanul nagy függetlenséggel rendelkezett. Az is biztos, hogy a kutatóintézeti hálózatot a kormány holdudvara nem szereti, a társadalom- és bölcsészközpontiakat főleg nem. Nekik ezek ellenzéki viperafészkek. Ezek az intézetek ráadásul a CEU-ügyben is renitenskedtek és bár erős túlzás lenne állítani, hogy balos menedékek lennének, de az biztos, hogy több ott még a kiábrándult konzervatív is, mint a kormány lelkes híve. Van nemzetközi beágyazottságuk is, bár nem akkora mint a CEU-é. S persze ott vannak a természettudományi intézetek, amelyek biztos nem fognak rajongani az átalakulással járó kellemetlenségekért és növekvő kiszolgáltatottságért, pedig politikailag teljesen neutrálisak.

Lehet, hogy az egész elsősorban mégis inkább szakpolitikai kérdés, mint hatalompolitikai. Talán a Kóka-Parragh-féle tudománypolitikai vízió, az alapkutatásokkal szembeni ellenségesség mutatkozik meg itt, talán a kormány más területeken is érvényesülő hideg antiintellektualizmusa. De ez végülis mindegy, mert ez a kormány nem tesz semmit úgy, hogy közben ne próbálná maga alá gyűrni, akár csak mellékesen, járulékos előnyként is a létez autonómiákat, lokális hatalmi központokat. Az Akadémia is ilyen: van benne némi pénz, nemzetközi kapcsolatrendszer, több ezer ember. Nem olyan sok benne a pénz amúgy, mint a stadionépítésben, szóval a tisztán materiális szempontok talán mégse játszhatnak kizárólagos szerepet az ügyben.

Még két érdekesség a végére:ismeretségi körömben és a Facebookon inkább hűvös távolságtartással, némi kárörömmel vagy “lássuk meg, mi lesz” hangulattal találkozom, együttérzéssel kevésbé. Ennek sok oka lehet. Szerintem az újabb kétharmad okozta trauma elleni lelki védekezés is ez a “nem lesz semmi baj” szöveg. De meglepően sok a visszataszító, aljas hazugság is a neten. Nem tudom, mennyi ebből a trollkodás és mennyi az őszinte gonosz tudatlanság. Mindenesetre szomorkásan veszem tudomásul, hogy miután az elmúlt 8 évben annyi ügyben tüntettem, írtam petíciót, tűztem ki kitűzőt, most azt érzem, hogy egyedül vagyunk.

A másik, hogy egyetlen politikailag nem analfabéta barátom szerint kár küzdeni, s az ellenzéki pártok hülyék lesznek, ha beleállnak ebbe az ügybe, mert így elterelik majd a figyelmet a valóban fontos politikai kérdésekről a kormány provokációjának hatására és az értelmiségi barátaik kedvéért. Lehet, igaza van. Mégis, nehéz így tekintenem az ügyre, mert nem szívesen gondolok a saját egzisztenciális problémáimra valamilyen magasabb, stratégiai nézőpontból.